Ne deszkázzátok be az ablakaimat

Autista vagyok. Mindig autista voltam, és az is maradok. Az autizmusom pont úgy része a személyiségemnek, ahogyan a humorérzékem és az érzelmeim. Kedvelem azt aki vagyok, beleértve mindazt ami az autizmussal jár. Tudnod kell, hogy az autizmus nem valami szörnyûség. Nem érzem magam “természetellenes” életre kárhoztatva. Mégis fájdalmakkal, félelmekkel és zavarodottságban kell élnem. Fájdalmakkal a kõszíved miatt és félelmekkel mert a te világodban kell élnem, amely nem tûr semmit ami egyedi. Ez a te világod nekem meglehetõsen zavaros és értelmezhetetlen a hazugságaival, az õszintétlenségeivel és az apátiájával. De nem csak a fájdalmat érzem. Megéltem az öröm és békesség pillanatait is. Bárcsak volnának szavaim hogy kifejezzem a boldogságot amit átélek a négy fal között ahova a világ zaja nem jut el, hogy tönkretegye a békességemet. Te nem érted milyen öröm az én csendes kis zugomban élni, egyedül, távol a tolakodó hangoktól amik összetörhetnék a csendességet és én se foghatom föl milyen a tömegben és zajban élni ahol te vagy. Talán érthetetlen számodra, hogy engem az tesz boldoggá ha nem nem kell részt vennem, csak személlõje lehetek a világodnak. Talán megdöbbent amikor látszólag alkalmatlan pillanatban nevetek fel mert valami belülrõl arra késztet. De ez engem nem zavar. Szeretek megfigyelni, próbálni megérteni a világot amiben élsz. Talán ez meglep, hiszen többnyire nem érzékeled hogy egyáltalán látlak-e. Pedig látlak. Akkor is ha nem nézek rád, a házam ablakából, a szemem sarkából mindenre odafigyelek. Persze neked ezt nem kell tudnod, ezért a a függönyt félrehajtva leselkedek csak. És ahogy figyellek, csak értetlenül állok. Hallottam amikor azt mondtad utálod azt a másikat, majd késõbb láttalak ahogy mosolyogva mondod neki hogy szereted. Lemaradtam valamirõl? Meggondoltad magad? Azt mondják én vagyok a defektes mert nem úgy viselkedek ahogy te, én pedig csak ámulok, hogy hogyan tudsz olyasmit állítani amit te magad sem hiszel el. El szoktál feledkezni a saját gondolataidról? Mi motivál téged, ha nem a legbelsõ meggyõzõdéseid? Mi ad célt az életednek? Ahogy figyellek azon gondolkodom milyen lehet úgy élni ahogy te. Hogy tudod elviselni az életet egy olyan világban ahol nem tesznek különbséget jó és rossz között, ahol csak a szürke különbözõ árnyalatai léteznek? Honnan tudod mikor tettél rosszat ha minden lehet egy kicsit jó is meg rossz is? Nem fájdalmas határok nélkül élni? Nem zavaros a sok összemosott fogalom? A házam falai között én legalább tudom hol vannak az én világom határai és hol kezdõdik a külvilág, de neked még határaid sincsenek. Vannak neked gyökereid? Azt mondják korlátolt világban élek, én magam pedig defejtes vagyok mert konkrét, szigorú határokat és szabályokat szabok magamnak. De engem ezek a határok és szabályok tartanak egyben. Téged mi óv meg attól hogy szétessen az életed? Én nem látom milyen a bõröd színe, hogy szép vagy-e és milyen korú. Mindig azt gondoltam hogy mindenkinek jár a kedvesség, az igazság és a szeretet. Mégis, ha kinézek az ablakon, azt látom nálatok a származásuk, kinézetük vagy koruk miatt vannak egyesek szenvedésre ítélve. Gyermekként azt tanítottad, hogy ne menjek a közelébe senkinek, aki más mint én, hogy maradjak a magam fajtájánál, és mindenki más is ezt tegye. Soha nem vetted észre hogy én is más vagyok mint te? Te nem látod a szépet abban aki másként néz ki? Azt mondják nem jó nekem egyedül, a négy fal közé zárva, ahol csak magammal beszélgethetek. Azt mondják vegyem magam körül idegen hangokkal, hogy azok majd segítenek kizárni az életembõl a “fájdalmat” ami az egyedülléttel és csöndességgel jár, hogy vegyek tévét vagy rádiót, hogy haggyam keveredni a gondolataimat a külvilág hangjaival. De vajon nem rombolná le az értékrendemet ha idegen gondolatokkal válnék eggyé? Amikor kinézek az ablakon, nem értem miért akarod elvenni az örömömet. Azt mondod csak azt szeretnéd hogy kijöjjek játszani veled, hogy elhaggyam a házam “börtönét”, hogy megtanuljam élvezni a te világodat. De titkon le akarod rombolni a házamat. Be akarod deszkázni az ablakaimat. Azt hiszed a csend amiben élek valami betegéség amibõl meg kellene gyógyulnom, hogy ami nekem örömöt okoz valójában fájdalom amit meg kell szüntetni, hogy vak vagyok akit meg kellene operálni. Persze hogyan is érthetnéd miért olyan fontos nekem a házam? De nem tudod hogy én ajtót nyitnék és megmutatnám neked ha egyszer bekopognál